Június van és indul a nyár… Jó érzés újra a természetben mesélni. Még akkor is, ha alig vagyunk néhányan. Mindenesetre megtudhatjuk, hogy volt már olyan, hogy egy pohár víz ne szomjúságot oltson. Olvassátok szeretettel ezt a kedves bolgár népmesét:
„Volt egyszer egy faluban egy öregasszony. Volt neki egy lánya, Marának hívták, s kénytelen volt a városba vinni, hogy munkát keressen, mert nem volt miből eltartania. De hogy eljussanak a városba, meg kellett mászniuk az útba eső magas hegyet.
Útrakeltek a város felé; mentek, mendegéltek. Útközben elfáradtak és leültek pihenni, de még messze volt a csúcs! Leült az öregasszony és felsóhajtott:
- Ajaj!
Kirepült a hegy alól a sárkány és kérdi:
- Miért hívtál, te asszony?
- Én nem hívtalak. Elfáradtunk, leültünk pihenni, és ezt mondtam: „Ajaj!”
- De hová-merre?
- A városba. Odaviszem a lányom, munkát keresni.
- Hogy hívják?
- Mara.
- Tudsz-e énekelni, Mara?
- Tud, tud! Fonni is tud, kenyeret sütni is!
- Add hozzám szolgálni a lányod, te asszony!
- De még azt se tudom…Mit kell csináljon nálad?
- Énekelni kell – ez az egész munkája! Hozzám jössz-e Mara?
- Ha Anyám megengedi, mért ne mennék?
- Jól van! Te asszony, amikor fizetség kell a lány munkájáért, gyere ide, erre a helyre és hívj: „Ajaj”, és én kijövök hozzád.
Így adta oda az asszonya a lányát a sárkányhoz.
Eltelt három hónap. Az öregasszony elment arra a helyre, és ezt mondta:
- Ajaj!
Kijött a sárkány, az öregasszony pedig így szólt:
- Haza akarom vinni a lányom. Majd ismét visszahozom. Nagyon szeretném látni!
A sárkány elengedte Marát.
Az öregasszony megkérdezte a lányától, hogyan él a sárkány, milyen a háza, s még ki lakik ott. Mara pedig ezt válaszolta:
- Ki él ott, azt nem tudom, mert semmit se látok, csak a hangot hallom, amely parancsolt nekem. Amikor Ajaj-sárkány bevitt a barlangjába, valamilyen vízzel telt csészét adott nekem. Én kiittam, s azután semmit se láthattam.
Mara ott élt az anyjánál. Telt-múlt az idő, s Marának vissza kellett mennie a sárkányhoz. Távozása előtt anyja egy szivacsot adott neki, s kioktatta, hogy mit tegyen.
Mara megérkezett a barlanghoz és így szólt:
- Ajaj!
A hegy alól kijött a sárkány és magával vitte. Mint a múlt alkalommal, most is varázsvízzel telt csészét nyomott kezébe a sárkány. És Mara, ahelyett hogy megitta volna, a szivacsra öntötte az egész vizet, Ajaj-sárkány a legbelső szobába vezette, leültette egy alacsony székre, és ezt mondta:
- Ismered a munkát, ülj itt és énekelj, amíg érted jövök.
Elment Ajaj, Mara pedig látja, előtte egy másik sárkány fekszik, még rettenetesebb, mint Ajaj: a pikkelye repedezett, a farka a földet éri, nyitva a szája, s a nyelve hosszan kilóg. Előbb nem látta Mara, de most, ahogy nézni tudott – megállt a lélegzet is benne, nem ment az éneklés. Sziszegett a sárkány, és csóválta a farkát.
- Énekeld a kedvenc dalom – mondta.
Énekelt Mara, de mind a sárkányt nézte. Sokáig énekelt. Végül visszatért Ajaj.
- Nézd, apám, milyen zsákmányunk volt ma! – mondta, és aranyserlegeket dobált a szörnyűséges sárkány torka felé. A serlegen kővirágok voltak. S ezenkívül különböző nyakékeket meg egy hatalmas pénzeszsákot dobott az apja felé.
Mara látta, hogy az öreg sárkány hatalmas kincshegyen ül. Megértette, hogy hová került. Hisz nemegyszer hallott otthon a rettenetes szörnyetegről, amely hazáját elpusztította és a jó embereket megölte. Megértette, Ajaj ezeket a kincseket az emberektől rabolja. Az öreg sárkány pedig vigyáz rájuk. Unalmas volt neki napokon át egyedül ülni, és ezért hívta oda Ajaj Marát, hogy énekkel szórakoztassa az öreg sárkányt.
Ettől a naptól kezdve Mara elvesztette a nyugalmát. Nem aludt, nem evett, csak azon töprengett, hogy tudna elmenekülni a sárkányoktól. Éjszaka felkelt, gyertyát vett elő és a kijárathoz ment. De ahogy elhaladt az öreg sárkány mellett, egy forró gyertyacsepp leesett. Felébredt a sárkány, meglátta a lányt és nagyon megharagudott. Magához hívta Ajajt és megparancsolta, hogy vigye el Marát a harmadik birodalomba.
Ajaj elvitte Marát egy öreg boszorkányhoz, és megparancsolta neki, hogy őrizze a lányt. A boszorkányvak nem volt gyermeke, s ezért úgy megszerette Marát, mintha a saját lánya lett volna. Mara a boszorkánynál élt, s azon töprengett, hogyan is tudna megszabadulni a sárkánytól, s hogyan térhetne vissza az anyjához.
Az egész birodalmát bejárta a hír, hogy megbetegedett a cár leánya. Aki meggyógyítja, annak adja a cár a fele királyságát. Mara is meghallotta a hírt.
„Miért ne próbáljak szerencsét? – gondolta. – Csak itt ülök, senkit se látok, semmit se tudok, és sohase térek haza.”
Férfiruhát öltött magára Mara, és a cár palotája felé vette útját. Egy sűrű erdőn kellett áthaladnia. Ment, mendegélt, közben beállt az éjszaka, és Mara letévedt az útról. Látja, tűz világít előtte. Odament a tűzhöz, ott pedig két asszony ült. Kezükben cérnafonal. Az egyik gombolyítja a fonalat, a másik letekeri. Az, amelyik gombolyította a fonalat, a Nappal volt, a másik – Éjszaka. Közelebb ment Mara, hogy megtudja, miről beszélgetnek és ezt hallotta:
- Megbetegedett a cár leánya – mondta az, amelyik gombolyította a fonalat – , és senki se tudja meggyógyítani.
- Hát te semmit se tudsz? – kérdezte az Éjszaka. – A mi erdőnkben él egy öregasszony. Már több napja főz egy hatalmas katlanban kátrányt. Amíg főzi a kátrányt, a cár leánya beteg lesz, amikor pedig kialszik a tűz a katlan alól, a cár leánya meghal. Ha valaki vinne az öregasszonytól egy kevés kátrányt, s megkennék vele a cár lányának a kezét, lábát – akkor meggyógyulna. De hiszen senki se tud erről semmit, s így tán hamar meghal a cár leánya.
Alighogy reggel lett, Mara keresni kezdte az öregasszonyt, aki kátrányt főzött. Vett egy kevés kátrányt, és a cárhoz ment vele.
- Íme, cár uram, itt az orvosság a lányodnak! Ha segít, ígérd meg, hogy teljesíted egy kívánságomat!
Megkenték a cár leányának kezét, lábát a kátránnyal, és a leány egészséges lett. Megörült a cár, és így szólt Marához:
- Köszönöm, hogy meggyógyítottad a lányomat! Ezért neked adom a fele császárságomat is!
- Ne haragudj, cár uram – válaszolta Mara – semmi se kell tőled, csak egy kérésemet teljesítsd, ahogyan megígérted. Adj nekem kétszáz bátor vitézt, hogy megverekedhessem az ádáz ellenséggel.
A cár kétszáz harcost bocsátott Mara rendelkezésére, s a lány a sárkány barlangjához vezet te őket. Megölték a rettenetes sárkányt és a fiát, a kincseket pedig magukkal vitték. Mara szétosztotta a kincseket azoknak, akiktől sárkány elrabolta, a harcosokat megajándékozta és anyjának is vitt valamit.
Visszatért a szülőfalujában, és boldogan éltek Anyjával, amig nem haltak.”
Forrás: Bán Péter fordításában, Nagyapó mesefája 2., Jon Crenga kiadó, Bukarest, 1971 (261-267p.)