Naponta többször is együttműködve kompromisszumot kötünk 🙂
Valóban? Hogy is van ez?
Mi is a kompromisszum lényege? Van más kiút, mint a kompromisszum?
A cél tiszta, valamit szeretnénk elérni, ami mindkettőnket v. többünket érint.
A kompromisszum az együttműködés céljával indul, de a végére mégsem lesz teljes. Ahogy írták csoportom tagjai, valamit feladunk. Valamit, amitől máris hiányérzetünk támad.
Mint a habos kávé, hab nélkül.
A legérzékeltetőbb képet egyik kedves tanárom mesélte. Egy régi magyar filmben, a házaspár, (mert ők szeretik egymást és egymás kedvére cselekednek) minden este borstörést játszanak. Tudjátok, egymás hátán gördülnek, ide-oda…
Telnek az évek, aztán kiderül véletlenül, hogy mindketten utálják ezt az esti elfoglaltságot. De szentül hiszik, a másik szereti és igényli…
Igen, a kompromisszumot leginkább magunkkal, magunkban kötjük, mert azt hisszük, hogy a másik azt szeretné, hogy…
Honnan vesszük automatikusan, hogy kell a kompromisszum?
- Az öreg bölcsek nyomán: „fiam mindenhez kompromisszum kell”. Talán mindannyian hallottuk már, hogy az életben maradás, boldogság, siker, stb…, azaz tulajdonképpen mindenhez kompromisszum kell. Ismerős? Szülők, nagyszülők szlogenje, egy olyan világból ahol nemhogy lehetőségek nem voltak, hanem egyszerűen ez volt a társadalmi elvárás, és minta. Ezt láttuk, tapasztaltuk, cselekedjük… Még ma is…
Nem, nem azt mondom, hogy nem kell, de az a tapasztalatom, hogy annyira automatikusan cselekedjük, hogy fel sem merül bennünk, lehet máshogy.
- Teljesen beleillik mai gyors világunkban. Nincs időnk, rohanni kell. A munkában, a családdal, az utcán… Túl sok információ jön egyszerre, gyorsan dönteni kell. Van arra idő, hogy megkérdezzem, ő mit akar?
- A másik felet úgyis ismerjük. Mi biztosan sokkal jobban tudjuk, neki mire van szüksége. Mindegy, hol, munkahelyen, családban, párkapcsolatunkban. Kérdezni, megbeszélni? Minek? Így is megoldjuk, és nem konfrontálódunk. Magunkat megvédjük, a másik felet meglepjük 🙂
Háttere, ami nem nyilvánvaló, hogy, ahogy megkötöttük a kompromisszumot magunkban, a felelősséget magunkra vállaltuk. Aztán ha mégsem jól sült el, nem akarjuk felvállalni.
Beégett tapasztalatok, minták, hiedelmek. Természetes.
Na de mi van, ha mégis lehetne úgy, hogy teljesen elégedettek legyünk mindannyian?
együttműködés
Kézenfekvő. Naná, hogy együttműködők, hiszen akkor kompromisszum sem lenne. Úgy-e? Mintha ugyanarról beszélnénk.
Ezért fontos, hogy belássuk miben is rejlik a mássága. Csupán néhány apróság az eltérés, de a végeredmény sokkal élvezhetőbb.
Az együttműködés a kompromisszum konkurenciája?
Inkább egyenrangú kiegészítőnek becézném, mint konkurenciának.
Hogyan érezhetem, hogy valamivel kapcsolatban, kompromisszumot kötök, vagy együttműködést keresek?
A cél tiszta, valamit szeretnénk elérni, ami mindkettőnket v. többünket érint.
Néhány alapvető különbség:
- Attól függetlenül, hogy mennyire ismerem a társat, meghallgatom az ő álláspontját. Tréningjeimből tapasztalatként mondom, ugyanaz a történet minden embernek mást jelent. Mások az előéleteink, tapasztalataink, személyiségünk, stb… Nagyon kevés az esélye, hogy más is ugyanazt gondolja, mint én vagy te. Igen, kell hozzá idő, türelem, elfogadás…
- Ugyanezt igénylem én is. Elmondom a saját meglátásom és elvárom a figyelmet.
- Aztán újabb gondolat jön a témához, és így megy tovább… ismétlés…
(Megjegyzem, sokszor hallom: vele nem lehet beszélni. Fontosnak tartom, kérdezzünk mi először, és hallgassuk meg, utána egyszerűbb a mi álláspontunk kifejtése.)
- Mind, egy kicsit hátralépünk az eredeti elképzelésünktől, és összerakjuk együtt a képet.
Olvasd szeretettel a következő hindu tanmesét hozzá:
Valamikor réges -régen Indiában volt egy falu, ahol csak vak emberek éltek. Egy szép napon messze földről egy vándor érkezett hozzájuk elefánt háton. Nagy érdeklődéssel hallgatták a vándor történeteit. Mesélés közben az elefántra terelődött a szó, kiderült ők még nem találkoztak ilyen teremtménnyel. Megkérték, mielőtt tovább állna, engedje meg a falu hat legidősebb emberének, hogy megtapogassák az elefántot és továbbadhassák tapasztalatukat. A vándor beleegyezett.
Az első, akinek a tapogatás közben az elefánt füle akadt a kezébe így szólt: – Nos, könnyen elmondhatom, hogy milyen az elefánt: olyan mint egy hatalmas levél, vagy még inkább mint egy folyton mozgolódó gyapjúszőnyeg.
A második, aki az elefánthoz érve annak agyarában akadt meg, rögtön felháborodva közbevágott: – Ezt a badarságot! Hiszen az elefánt olyan, mint egy hatalmas dárda!
Be sem fejezhette a mondatot, mert felkiáltott az a bölcs is, amelyiknek az elefánt ormánya jutott: – Már ne haragudjatok, de bölcs létetekre hallatlan ostobaságokat beszéltek! Hiszen az elefánt kétségtelenül egy óriáskígyó!
A következő bölcs, aki az elefánt farkával ismerkedett, dörmögve szólásra emelkedett: – Ez túlzás, mert az elefánt nem óriáskígyó, inkább csak olyan, mint egy hosszú kötél.
Az ötödik bölcs, aki az elefánt egyik lábát ölelgette, szintén kikelt magából: – Ennyi tévedést! Ahányan vagytok, annyi sületlenséget beszéltek! Az elefánt vitán felül olyan, mint egy hatalmas fatörzs!
Ezt már a hatodik, aki az elefánt oldalát tapogatta, sem állhatta meg szó nélkül: – Még ilyet! Tudatlanok vagytok, mint egy gyermek! Még a “vak is láthatja”, hogy az elefánt egy hatalmas mozgó hegy!
A vakok csak vitáztak, mindegyikük védte a maga által tapasztalt valóságot. Meg se hallották mit mondtak a többiek. Csupán a saját igazságuk létezett. Hiába voltak bölcsek, az elefánt továbbra is misztikus teremtmény maradt.
kép forrása: http://www.ferfihang.hu
Mennyivel többet tudhattak volna, ha együttműködnek…
A kompromisszumot a leggyakrabban magunkban és/vagy magunkkal kötjük.
Az együttműködéshez kell egy másik meglátás, ami meghallgattatik.
Bizonyosan vannak helyzetek, amikor kell, kompromisszumot kössünk, de meglátásom szerint, ezt túl gyakran tesszük, mert ezt szoktuk meg. Figyeljünk rá!
Én hiszem, hogy mindannyian láthatjuk az óriáskígyóból lett elefántot.
Ha kedved van, oszd meg velem, neked mit adott még a mese?
A te életed csak te élheted!
Mrs. SJAM